Erdei iskola
Népújság – Mátrafüred szélén — néhány méternyire az orszá úttól — érdeklődők karéjában: különös szerkezetről lelógatott fatörzsben süvít a motorfűrész. Arrébb, bakon álló készüléken láncot éleznek, mások pedig éppenséggel egy szétszedett kis gépet próbálnak ismét összerakni.
A tavaszi lombok alatt leszeletelt fakorongok, széttaposott fürészpor-kupacok. Óra, gyakorlati foglalkozás az erdei iskolában…
Kivétel nélkül munkásruhás férfiak — fiatalabbak és idősebbek — a tanulók. Mint az osztályfőnöküktől, Enyedi Ervin tanár úrtól megtudjuk: a második felnőttképzés szemtanúi vágyunk. A Heves megyei, az Ipoly-menti, borsodi, nagykunsági és nyírségi erdők leendő szakmunkásait látjuk. A hét másik három napját benn a tereimben, könyvek között töltötték, csak ezután jöttek ide ki a gyepre, „kézzel foghatóan” is megmutatni, hogy amennyivel gyarapodott a tudásuk.
Sajátos ez a szakmunkásképző intézet itt, a városi tanács nyári napközis táborában — a gyerekek zászlólevonásától zászlófelvonásig, vagyis a két nyaralás között —, hiszen a hat tantárgy között olyanok is szerepelnek, mint például a fahasználat vagy az erdőművelés. S a felvételi vizsgán — mert természetesen ilyen is van — többi között ilyen tesztkérdéssel tudakolták a „hallgatók” felkészülését: „Öncélú hasznosításra milyen fát választana dongának?”
A kérdés — csodálatosképpen — ma is a tanulók fülében zsong. S ha szóba kerül, most is „kórusban” mosolyognak.
— Vajon miért?
— Azért mert roppant cseles volt az a kérdés — emlékezik az egyik nevető, Magyar József. — Ugyanis öncélúan, akár dongának, akár pedig más célból nem lehet csak úgy, egyszerűen nekiesni az erdei fának. A favágáshoz mindenekelőtt hivatalos engedély kell! No, erre akkor még sokan valahogy nem gondoltunk, hirtelenjében eszünkbe sem jutott ilyesmi, talán csak Kónya Laci bácsi válaszolt helyesen. ..
Húszéves a legfiatalabb, a jászjákóhalmi Mihály József, s kereken ötvenesztendős az osztály rangidőse, a bátori Pallagi Béla.
Mindketten szívesen jöttéit ide tanulni, s úgy érzik, hogy sok hasznát látják az itt szerzett ismereteknek.
— Én különösen a fahasználattant meg a géptant szeretem — mondja a bátori ember —, de igazából a gépszerelést élvezem. Még csak egy éve vagyok az erdészetnél, de látom, hogy érdekes, szép szakma lesz ez!
Fiatalabb társa, Mihály Jóska az anyagi oldaláról közelíti meg a kérdést:
— Ha elvégzem az iskolát — magyarázza — kétforintos órabéremelésre számíthatok. Legalábbis megígértek, meg úgy tudom, hogy különben is jár!
A többiek sűrűn bólingatnak, s egymás szavába vágva beszélik, hogy valóban, 20—30 százalékos béremelésnek kell következnie a vizsga után. Persze, ha egyáltalán bízni lehet a papírban, amelyen ennyi-annyi szolgálatra szegődtek.
— S miért ne bíznának az írásban? — kíváncsiskodom a kétkedők tekintete láttán.
— Már azért is — szólnak egyszerre többen — mert például mi, a mátrai gazdaság dolgozói azóta se láttuk a papírt, nincs a kezünkben a másodpéldány. Sőt — toldják meg egy újabb panasszal — mi még a vezetőinkkel sem találkoztunk, amióta itt vagyunk! Pedig, igazán jöhetnének hozzánk is, mint a többiekhez jönnek az ő vezetőik, hogy elmondhassunk egyet s mást. Például csak annyit, hogy: mi zsebből fizetjük a napi 18,5o-es étkezést, a borsodiaknak meg a gazdaságuk…
Már-már elborulni látszik a tavaszi ég, amikor valaki hirtelen „bedob” egy tréfás megjegyzést. A feszült hangulat egy-kettőre felenged, s az iménti panaszok orvoslása reményében ki-ki előbbi jókedvében folytatja gyakorlatát.
— Lassan már az utolsó gyakorlatra készülünk — mondja a búcsúzásnál Enyedi tanár úr —, rövidesen kimegyünk az „igazi” erdőbe. Az ottani 64 óra már valóban férfias próbatétel, szigorú vizsga lesz..! (gyóni)
Fő fotó: Fortepan / Schermann Ákos
