Fridél Lajos: Bükkaljai ösvényeken XLII.
A völgyet, ahol a két jó vadász faluja lapul, Bátor-völgynek hívják, és a Laskópatak csordogál az alján. Hangulatos, bükkaljai, apró falucska ez, annak minden bájával. Hatszázötven ember él itt, nem csoda hát, ha szinte mindenki ismer mindenkit. A falu nevét egy oklevél már 1262-ben említi. 1550-ben, a 16 házban lakó harminchat nős férfi az évente megtermelt gabona és bor után már a törököknek is adózott. Azután, amikor Eger várát 1596-ban elfoglalta a török, az adót is megduplázta.
Ahol most István és Gáspár a disznókat várva lesben ül, mindig is jó minőségű termőföld volt. 1811-ben a káptalan egy szabályzatot hajtott végre a faluban, mellyel ezeket a jó földeket, úgynevezett maradványföldeknek minősítette, és elvette a jobbágyoktól. Helyette a Villó-puszta csapnivalóan rossz minőségű földjeit kapták meg. Ám a folyamatos és felháborodott jobbágypanaszok hatására a vármegye visszaadta nekik a földjeiket. Ez azt is jelzi, hogy az itt lakó emberek, már akkor, a maguk igazáért a végsőkig harcolni képes, szívós, konok emberek voltak.
A falu részeit az ott lakó hadakról „szögeknek” nevezték, a patakon túli területet pedig, ahol a nem nemesek laktak, a „Paraszt-oldalnak”.
A szájhagyomány úgy tartja, hogy a múlt század közepe táján még léteztek a faluba bevezető utakon az úgynevezett falukapuk, amit éjszakánként mindig őriztek. Emlegeti is gyakran azt a hajdan volt jó közbiztonságot a két cimbora, miközben hozzáteszik ilyenkor, hogy a sörétessel ők is szívesen vállalnának kapuügyeletet manapság is.
A falut körbeölelő dombokat valaha erdő borította, ám ezek a területek az évszázados építkezés és a tűzifaigény miatt fokozatosan tarrá váltak. Most a vízmosta horhosokban lévő tekintélyes sűrűségű akácligetek biztosítják a vad búvóhelyét. Természetesen ez csak ideiglenes, átmeneti védelmet ad. Az igazi vadrejtő sűrűt a fiatal cser, tölgy- és akácújulatok jelentik, amik a falutól távolabb húzódnak. Onnét váltanak ki a szarvasok, a disznók, onnét érkeznek ide, ahol a táplálékukat megtalálják. Évszázadok óta.
Istvánt egy domb választja most el attól a lapos, nagy völgytől, ahol a vadíöldjük van. Az idén zabot vetettek bele, mert a múlt évi esős őszön nem tudták a búzát elültetni. Most viszont, ebben az időben sikerült, így tavaszra már kiváló legelőt ad majd a vadnak.
Egyelőre semmiféle disznóra utaló neszt nem hall István, hát gondolataiba mélyedve elmélkedik tovább. A Gazsi nagy kocájáról és a vadföldről jutott eszébe, hogy nyáron ő is meglőtt itt egy kocát. Gyönyörű vadászeste volt az, izgalmas és tanulságos. Trófea ugyan nem, de jól sikerült fényképek emlékeztetik majd sokáig rá.
Amikor először jött ki Pista a vadföldhöz nyáron, a még gyengén tejes zabba nyomozni, csak néhány kóstolásnyomot fedezett fel. Itt-ott lerágva a zab, az őrölt, megrágott, disznószájból kihullott „bagó”-csomók árulkodtak, hogy megtalálták, tudnak róla.
És ez azt jelenti, hogy napokon belül intenzív disznóbejárás várható. A vadföld alsó végén egy gyalogösvény futott, a túlsó, felső végét sürü fenyőerdő keretezte. Onnét érkeztek a disznók. A vadföld helyének kiválasztásánál és az ott elhelyezett magasles helyének kijelölésénél rendkívül fontos szerep jut a helyi, a szokásos uralkodó szél irányának. Vannak viszont olyan időnkénti légáramlatok is, amik a rendszerestől eltérnek, azaz a megszokott módon való vadászatot lehetetlenné teszik, amikor a magaslesen nincs lehetősége a vadásznak elhelyezkedni.
Ilyen fordított irányú, apró levélremegtető szellő lengedezett akkor is, amikor István már viszonylag korán kiballagott a zabtáblához, mert úgy ítélte meg, hogy a bejárás most már biztos. A korai időnek pedig azért volt jelentősége, mert itt még semmi és senki nem zavarta meg a disznókat, tehát a sürü, árnyékos fenyőerdőből még jó lővilágnál becsúszhatnak a zabba.
Nem ment fel Pista a leshez, ami a zabföld közepe táján egy akácfára volt építve, mert onnét a fordított irányú szél miatt semmi esélye nem lett volna ahhoz, hogy lövéshez jusson. Hosszú percekig töprengett, kombinált, hogy hol helyezkedjen el. A legoptimálisabb megoldásnak az tűnt, ha lenn marad a tábla alsó végén. Ha pedig a disznók lejjebb-lejjebb haladnak a zabban, azaz közelednek felé, egyre jobb helyzetbe kerül, mert a lövés pontosságának az esélye egyre nő.
A valaha pompásan működő, de már tíz esztendeje megszűnt tsz egyik tanyájához futott itt egy elektromos vezeték. Mára már az oszlopokat is kifürészelték, csak a négy darab, egy méter magasságú, valamikor a faoszlopokat támasztó, szürke betontuskók jelezték a helyét. A csaknem egy négyzetméteres területen, aminek a négy sarkán állt a négy tuskó, egy-két vérpiros pipaccsal tarkitott gazos fű zöldellt, ami kiváló takarást biztositott az oda kisszékével letelepedő vadásznak.
Július volt, nagy meleg és sok szúnyog. Pannika otthon fokhagymás pecsenyét sütött, a boltban ma is sokan vásároltak, a zabba pedig bejárnak a vaddisznók. Minden adott tehát ahhoz, hogy István barátunk lelkivilága kiegyensúlyozott, vidám és reménykedő legyen! Sőt! István egyszerűen boldog volt. A betöltött 7×64-es Zastavát nekitámasztotta az egyik betonoszlopnak, a kisszékre maga alá tette az összehajtogatott pulóverét, és komótos lassúsággal rápöffentett egy zamatos cigarettára.
Túl nagy a távolság. Messze van. Vajon közelebb jön-e? Most a nagy szürke koca felé fordul. Oldalt áll, s fenn, a zabtábla erdőhöz érő végében. Gyönyörűen mutatva az oldalát. Pista gondolatai eszeveszett tempóban száguldanak.
– Nem valószínű, hogy bejön a zabba, mert a malacok zavarják. De ha be is jön, nem lesz jobb a lőhelyzet, mert a viszonylag magas szárú zab takarni fogja, csak a háta lesz tisztán látható. S ha még közelebb is jönne néhány métert, de akár húszat is, akkor sem lenne biztosabb a lövés. Ám úgy tűnik, esze ágában sincs mozdulni. Áll, figyel. Eközben a gondolat elhatározássá szilárdul. Ettől jobb helyzet nem lesz, most kell, így kell megpróbálni meglőni, annak ellenére, hogy a távolság 140-160 méter. Kihúzza a pulóvert a feneke alól, s lassú mozdulattal ráteszi az egyik betonoszlop tetejére. Arra támasztja fel a fegyvert tartó bal karját. Letérdel, s a céltávcsövön keresztül megkeresi a disznót. Megvan. Úgy érzi, menni fog a dolog. Igazít térdelő lábán, mély lélegzetet vesz. A fegyver stabilan fekszik, a látási viszony kifogástalan, a disznó oldalt áll, a szálkereszt a vállapján remeg, de nem csúszik le róla. A vaskos mutatóujj lassan ráhajlik az elsütőbillentyűre.
A lövés pillanatában eltűnik a disznó.
A koca rémült morgással vágódik be a fenyvesbe, suhog a zab, ahogy a malacok szanaszét rohangálva próbálnak anyjuk után iramodni, de hirtelen nem találják a helyes irányt.
Ekkor Pista már állva figyeli azt a helyet, ahol az előbb még a nagy disznó állt. Mozog, csapódik ide-oda a zab, s fel-felvágódik a hatalmas, tehetetlen test. Nagy a távolság, így nem lehet biztosan megítélni a lövés hatását. Hogy tűzbe rogyott, az biztos, de hogy így meg-megemelkedik, az jelentheti azt is, hogy gyenge gerinctüske-lövést kapott. Pista már indul is, kezében tartva a közben újratöltött, de elzárt puskát. Mire a tábla közepére ér, eltelik annyi idő, hogy kissé fellélegezhet, mert a disznó még mindig fekszik, és rugdos. Ez már nem gerinctüske-lövés. Ha az lenne, a disznó már felkelt volna, sőt már szaladna. De nem, ez nem szalad. Ez már jó lövést jelent. A vadászizgalom, a zsákmányolás ősi ösztöne, az elmúlt percek idegfeszültsége, a mielőbbi birtokbavétel vágya hajtja az elejtőt, hogy mihamarabb odaérjen a meglőtt vadhoz. Liheg, zihál, de nem lassul az irama, ahogy igyekszik felfelé az enyhén, de folyamatosan emelkedő vadföldön. Mire odaér, a disznó már nem mozdul. Élettelen. Körülötte letörve, legázolva a zab. A golyó ütötte bemeneti nyílás magas blattlövést mutat. A puskát Pista a hátára veti, odalép a disznó fejéhez, letérdel, és nézi az agyarakat. A test méretéből következtetve legalább 6-7 centimétemyit kellene tapintania, látnia, de döbbenten azt tapasztalja, hogy itt valami nem stimmel. Felemeli az oldalán fekvő, élettelen vad hátsó lábát, és eláll a lélegzete. Mert az nem kan. Egy csipetnyit sem kan. Felegyenesedik, s pár pillanatig nem is érti, hogy mi történt. Újra leguggol, vizsgálja, tapintja a disznó hasát. Semmi kétség. Kocát lőtt. Egyetlen csecsbimbó sem árulkodik arról, hogy szoptatott volna, de maga a fizikuma, no és persze a rövid, levedlett nyári szőr is azt bizonyítja, hogy itt szó sincs malacos kocáról.
Most éri utol a fáradtság, szinte minden erő kiszalad belőle. Lehuppan a vad mellé, s csak nézi. Kétségtelenül valami csalódottságot érez, hiszen szép agyarú kanra számított. De az agya még nem forog, még minden apró részletet befogadni sem tudott ennyi idő alatt.
Lihegése alábbhagy, s arra eszmél, hogy ezernyi hangya szaladozik rajta, már a nyakán is mászik néhány. Körbetekint, és elkáromkodja magát, mert épp egy hatalmas hangyaboly kellős-közepén trónol. Ez rántja vissza a valóságba, ide a medvesi vadfold szélére a terítéken fekvő nagy kocája mellé.
– Na, Pityu! Ébredj! – szól hangosan, majd magában folytatja. – Hiába ülök itt akár egy hétig is, ez már akkor sem lesz kan. De akkor is szép nagy disznó, és hibát nem követtem el. Ezt a disznót mindenki meglőtte volna, ha egyáltalán meg tudta volna lőni akárki is.
Ez a kis öndicséret jólesett neki, és lassan kezdett örülni. Szétáradt benne valami sikerélményféle, ami aztán nőtt, növekedett, s egyre karakteresebben formálódott az a fajta egészséges vadászbüszkeség, öröm és boldogság, amit egy szenvedélyes vadászember érez az izgalmas és eredményes vadászat után.
Aztán végigpergeti maga előtt újra az eseményeket, s már azzal a szándékkal fogalmazgat, hogy majd minél színesebben, minél izgalmasabban, minél élményszerűbben tudja elmondani, elmesélni, előadni Gazsi barátjának ezt a szép vadászestét. Mert hát miután a zsigerelés kötelező műveleteivel végzett, indult hazafelé, hogy segítséget hozzon, hisz a mázsányi nagy disznóval egyedül nem boldogult.
Forrás: Új Hevesi Napló, 11. évfolyam, 7-12. szám