Erdőn-mezőn, hegyen-völgyön Bátor körül
Bátort régóta terveztük körüljárni. Átutazóban már számtalanszor jártunk arra, és nem győztünk gyönyörködni mindabban, ami ott elénk tárult. A faluba érve jobbra, egy kis mellékút kiszélesedő szakasza mellett, egy kőzúzalékos részen parkoltunk le. Az utca másik oldaláról, a kerítés mögül egy éber házőrző tudatta velünk, hogy ne közelítsünk az ő birtoka felé. Úgy is tettünk, s nekiindultunk a Hegyalja úton ki a falucskából, fel az erdőbe.
Hamisítatlan, napsütéses, késő őszi időnk volt. A széles erdei úton egyre bentebb jutottunk a fák között, ahol már a madárcsicsergésen kívül nem hallottunk semmit az amúgy is csendes faluból. Mindenhol megbarnult levelek borították a lábaink előtt a talajt.
Ahogyan egyre fentebb mentünk a dombon, befelé az erdőbe, egy vizenyős részt találtunk. Esővíz szaladhatott össze, s állt meg a fák alatt. Különös hangulatú hely volt. Előttünk talán az erdő szelleme járt ott, mert ragyogott minden: a föld felé táncoló falevelek a levegőben, a fák törzsén itt-ott megjelenő fényszigetek, de a víz felszínén áthúzó fénycsóvák is. Titokzatos hangulatot hozott mindez a csendes, őszi erdő közepére.
Magasabb irányba vezető ösvényünkön tovább indultunk, mely az árnyékosból kisvártatva egy fiatal tölgyesen át húzott magával bennünket. Ahogyan bandukoltunk, egyszer csak ismeretlen ismerős hangokra figyeltünk fel, ezért hát megálltunk fülelni, mi az. Harangszó hangja szállt az erdőn át. Nem tudjuk, milyen harang lakik a bátori templom tornyában, de az erdőn át egészen mesebeli muzsikát játszott nekünk. Magasztos, égig érő harangszó volt, melyet jó volt hallgatni, miközben a magasból ránk vetődő napsugarak útját állva sütkéreztünk az erdei úton állva.
A tölgyesen át vezető utunk egy idő után lejtmenetté változott, s egy hosszabb szakasz végén aztán egy verőfényes völgyet láttunk meg magunk előtt. Különös dolog történt arrafelé velünk, ahogyan közeledtünk a völgy felé. Az egyik pillanatban még mozdulatlan erdő hirtelen megelevenedett, egy hatalmas szarvascsorda vált láthatatlanból láthatóvá. Egyszerre iramodtak neki közeledtünk hangjára, s pillanatok alatt a hegyoldalon felvágtatva ahogyan megjelentek a semmiből, semmivé is váltak. Hatalmas, gyönyörű állatok voltak, megszámolni nem tudtuk őket.
A végtelennek tűnő, őszi erdőben néha feltámadt a szél. A fákat nem hajlította sem erre, sem arra, csak a levelek között húzott el. Néhol nekifeszült az ágakon még üldögélő leveleknek, úgy döntött, elsodorja magával mindet. A fák levelei erre hangos surrogással szálltak szembe vele. Vitáztak egy ideig, aztán végül lehullottak a többiekkel együtt, aranyló levélesővel borítva a tájat, s a tájjal együtt bennünket is. Csak az tudja, milyen élmény ez, aki maga is átélte már, ahogyan az illatos, őszi levéleső betakarja.
Eredetileg tervezett utunk az országos Kéktúra útvonalát is érintette, mintegy másfél kilométeren. Így jutottunk el némi kitérővel a Hársas-kúthoz, mely mellé leguggolva nézegettünk, méregettünk. Zavaros vizének mélységét egy vastag faággal ellenőriztük. Néhányszor tíz centiméter mély lehetett, puha iszapos aljzattal. Talán az erdő állatainak hasznára van, erre járó vándorember nemigen kívánja ebből szomját oltani.
A kéktúrás útvonal a műútra vezetett ki bennünket, ahol átkeltünk a Laskó-patak hídján, majd az Oroszvártól nem messze újra a kalandosnak tűnő, kevésbé járt útra léptünk, elhagyva a jelzett turistautat.
Ahogy másztunk fel újabb magaslatok felé, az erdei útról jobbra nézve a fák között kilátógyanús helyet vettünk észre, ezért megnéztük, mitől van olyan világos a fák mögött. A megérzésünk nem csalt: a völgyre, ahol korábban a műút szélén sétáltunk a kék jelzést követve, remek kilátás nyílt. Így aztán le is ültünk egy időre a szikla tetejéről nézelődni északra, délre, és keletre. Nyugatra az erdő takart, arra nem láttunk tovább.
A kíváncsiság aztán tovább húzott bennünket, mert útvonaltervünk szerint közeledtünk a kopárabb dombtető felé, ahonnan Bátort és a környékét teljes szépségében nézhettük meg.
Heves megye északi részén, a dombok közt lakó falucskák páratlan látványt nyújtanak, ha a megfelelő helyről szemléljük őket. A teremtett és az épített világ itt olyan csodálatos egységet alkot, melyről lehet írni, lehet beszélni, de leginkább nézni érdemes. Hosszan, csendben, minden részletet alaposan szemügyre véve. A Jóisten hibátlanul végezte dolgát, amikor azokat a dombokat oda teremtette, és betakarta erdővel, mezővel, a Laskó patakot meg elvezette a dombok között. Aztán jött az ember, és úgy gondolta, épít oda egy falut, s a Jóisten tiszteletére egy szép templomot is emel a közepére, amivel koronát helyez arra a pompás vidékre.
S hogy mennyi volt abból a látványból isteni sugallat, s mit tett hozzá az emberi képzelőerő, azt csak a régiek tudnák megmondani. Mi nem próbáltuk megfejteni. Csak néztük a dombokat, az erdőt, a völgyet, és néztük Bátort, ahogyan összeölelkezik a mindenséggel. Mi pedig képzeletben, kezeinkkel megsimogattuk mindazt a szépet, mert úgy éreztük, hogy csak karnyújtásnyira van minden előttünk.
A magasból lefelé menet aztán elértük a falu szélső házait, miután végig jártuk a dombtetőt a temető felett. A hangulatos kis utcákon át megtaláltuk a helyet, ahol korábban parkoltunk. Elpakoltuk csomagjainkat, túracipőnket utcaira cseréltük, s indulás előtt még egyszer visszanéztünk a Bátor körüli világra. Itthon a fotókat újra nézve alig várjuk, hogy ismét arra járjunk. Ha Bátor újra hív, megint újra kelünk.
Szöveg, fotó: Gyetvai Péter
- Forrás: Kékes Online