Bátor története

A Laskó és az Aranyos-patakok összefolyásánál, ahol a Laskó szorosa után kitárulkozik a völgy, már korán megtelepedett az emberiség. A Laskó völgyéből előkerültek pattintott kőeszközök, illetve csiszolt csont nyílhegy tanúsítja, hogy a terület már a neolitikum idején lakott lehetett.

A Felföldön megjelenő bronzkori népesség, a Kyjatice-kultúra (kiétei kultúra) is itt hagyta jellegzetes kerámiáinak töredékeit. A Pétervásárától Bátorig nyújtózkodó hegyközi medence számos lelőhelyet tartogat e korból, elsősorban urnasíros temetőket, és a hatalmas, sáncokkal erődített földvárakat – mint például az Erzsébeti Nagy-kő.

Bátor határában 1955-ben, a falu felett található dombtetőn, a Derencse-dűlőben szántás közben két bronzkori sír maradványait fordította ki az ekevas.

A kora vaskorból is előkerültek veremsírok Hevesaranyos határából.

Királyi várbirtok volt 1283-ig, amikor is a falut a IV. László király Pous comesnak adományozta. Így Bátor Pósvár birtoka lesz. Pósvár romjai a Fedémesi völgy alján ma is állnak. A település – mely alá ebben az időben Bátor is tartozhatott – egykori jelentőségére utalnak az erődítés alatt, a bozótban ma is fellelhető Árpád-kori kőtemplom romjai.

1295-ben Marso fia Alsoki Pous comes Batur nevű birtokrészét Endre egri püspöknek átengedi Fedémesért és Bátony egy részéért cserébe.

A 14. században a település már a Bátory családé, a 15. században egy részét pedig az egri püspök birtokolja. aki 1486-ban a már a szarvaskői váruradalom részeként említi.

A 20. század elején kisebb birtokot vásárol a Bajorországból ide költöző Wágner János, ki a szovjet Vörös Hadsereg bejövetelével újra Németországba távozik, és birtokait végül a kommunista hatalomátvétel során néhány év múlva államosítják.

A második világháború végén a település határában több hétig állt a front, a németeknek sikerült feltartóztatniuk a vörös hadsereg előrenyomulását. Az itt lezajlott heves csatákról tanúskodnak a település felett található lövészárkok, ütegállások.

Palócföld ma egy néprajzi egység, nagyjából az Északi-középhegységtől a Felvidék szlovákok lakta magasabb hegyvidékig, a Gömör–Szepesi-érchegység, a Vepor és a Polyána hegyvidékéig terjed. 

A had gazdasági egységként és gazdálkodási formaként is felfogható: e nagycsaládok együtt gazdálkodtak, így hozva ki a maximumot a Felföld sovány termőtalajából. E hegy-völgyes vidéken a településen nyaranta csak az asszonyok és gyerekek tartózkodtak, míg a férfiak a falutól távolabb eső termőföldeken, a szállásokon együtt dolgoztak, élték mindennapjaikat. A népességet még ez az optimalizált gazdálkodási forma sem tudta maradéktalanul eltartani: mivel egy hegyvidék hűvös termőterületein két-három héttel később érik a gabona, mint az Alföldön, így a férfilakosság az olyan nagy mezőgazdasági munkák idején, mint az aratás, elment summásnak az Alföld falvaiba. Az ottani munka végeztével hazajöttek, és betakarították az addigra beérő saját terményeiket is. Így egészítették ki a föld adta szűkös javakat minden évben. 

Vidékünkön a nagy változást a szénlelőhelyek felfedezése hozta el: a szénbányák megnyitásával megszűntek a megélhetési gondok, a népesség egy jelentős része telente a bányákba járt dolgozni, így a szükséges többletbevételre itt tettek szert. E bevételi forrás már nem tette létfontosságúvá, hogy a mezőgazdaságból kihozzák a maximumot, így megindult a hagyományos falusi társadalom felbomlása. 

Mindeközben a bányászat a tájat is jelentősen átalakította: megépült 1906-ban az Eger-Szilvásvárad-Putnok vasútvonal  melyen a favagyont és a szenet szállították, a bányák körül pedig meddőhányók, drótkötélpályák épültek. Ezek az építkezések, illetve a bányafa és a vasúti talpfa iránti igény elindította az erdők egyre jelentősebb kitermelését. 

Ilyen volt…

Több századok előtt a mostani helységen alól, mintegy félóra járásnyira volt néhány lakház, mely is puszta Bátornak neveztetett, ugyan a mostani helységen felől kevés távolságra volt szintén néhány lakház, mely is puszta Dolnának neveztetett, annak utána a kettő egybekeletkezett, melynek neve most Bátor, melyhez tartozik még mintegy félóra járásnyira a helységen felül Bátri puszta.

(…)

A helységnek van szép temploma, magas, gömbölyű, festett toronnyal ellátva, házak száma 96, melyek között az első szám alatt csinos parókia, egy úri- és két uradalmi tisztilak, amellett kántor s tanítói és jegyzői lakok.

(…)

Bátor községnek szántóföldje a tagosítás után két nyomásra osztatott fel, kinek földjei a körül lévő partok végett terméketlenek, legelője rossz, kaszálója közönséges. Erdő a méltóságos egri főkáptalané, nagy kiterjedésű, cseres, tölgyes és mogyorós fákból álló. A községi erdő tagosítás alkalmával legelő fejében adatott, szintén cseres, tölgyes, többnyire gyertyán és mogyorós csutaj fákból állanak. A körül lévő határ dombjai 84 hányás, major 1, szőlő semmi, határja hegyes-völgyes, silány, terméketlen. A községen alól kevés távolságra vannak több csúcsos, kemény kőszikla bércek, ugyan a község mellett forráskút, melyből jó ivóvíz fakadozik, tó, folyó semmi. Patak, melyen 3 vízimalom, mely csak akkor forog, ha eső esik, az utcáknak neve al- és felvég. Végre Bátor községének határszomszédjai: Aranyos, Bocs, Szarvaskő, Bakta és Szék községek.

Kelt Bátorban, július 16-án 1864.