Ez a Bükk-hegység geológiai/szerkezeti értelemben vett peremén fekvő terület egyedi földtani értékekkel bír. A Bátor község külterületén található földtani értékek szervesen kapcsolódnak a szomszédos Szarvaskő község területéhez, ahol már két évtizede egy földtani tanösvény mutatja be az ott fellelhető geológiai látványosságokat.

Bátor és környéke egy átmeneti táj, a bükki erdővidék peremén, a Heves–Borsodi-dombvidék mezőgazdasági kultúrákkal (szántók, legelők) hasznosított területeinek határán fekszik.

A változatos alapkőzet és a változatos morfológiai viszonyok ritka növénytársulásoknak adnak otthont, melyekben számos botanikai ritkaság, több endemikus, bennszülött faj fordul elő.

Az itt élő ember a természeti adottságokat folyamatosan használta, kitermelte a környező rengetegek faanyagát, legeltette a vidék erdejeit, kitermelte a hegyek szénvagyonát, folyamatosan alakította a tájat. A megélhetésben fontos szerepet játszott egykor az erdő, és a modern erdőgazdálkodáson keresztül játszik napjainkban is.

A falu története

A Laskó és az Aranyos-patakok összefolyásánál, ahol a Laskó szorosa után kitárulkozik a völgy, már korán megtelepedett az emberiség. A Laskó völgyéből előkerültek pattintott kőeszközök, illetve csiszolt csont nyílhegy tanúsítja, hogy a terület már a neolitikum idején lakott lehetett.

A Felföldön megjelenő bronzkori népesség – a Kyjatice-kultúra (kiétei kultúra) is itt hagyta jellegzetes kerámiáinak töredékeit. A Pétervásárától Bátorig nyújtózkodó hegyközi medence számos lelőhelyet tartogat e korból, elsősorban urnasíros temetőket, és hatalmas, sáncokkal erődített földvárakat.

A honfoglalás idején a kabar törzsből származó Aba nemzetség kapta meg a Tarna-völgyet, így valószínűleg Bátor területe is az ő uradalmuk alá tartozott, mely a leletek tanúsága szerint már ekkor is lakott volt.

Egykor a kabarok törzséből származtatható palócok telepedtek le, a falu néprajzilag ma is palócföld része.

A falu a 13. századig királyi várbirtok volt, majd Pósvár, később Szarvaskő várának birtoka lett.

A török időkben elpusztult, de hamarosan újra benépesedett. A 17. századra a falu nagy részét már az egri püspökség uralta, és ez így maradt egészen a második világháború végéig.