Megosztás

5. állomáspont

5. állomáspont

05

A 19. századig lakott területek környékén az erdei legeltetés szerves részét képezte a hagyományos tájhasználatnak.

A falvak körül általánosak voltak a háziállatok által könnyen bejárható legelőerdők, ahová a pásztorok a faluból minden nap kihajtották a jószágot. A legelőkön elszórva hatalmas, magányos fák is álltak, melyek árnyékába a forró napsugarak elől az állatok behúzódtak delelni és előszeretettel fogyasztották a fák terméseit is.

A településeken élő birkákat és disznókat ősszel “makkoltatták” az erdőn, hogy jó kövérek legyenek télre. Ez a fajta haszonvétele az erdőnek ősszel és télen jelentős tápanyagot biztosított az állatok számára. Makkoltatásra Szent Mihály  napján (szeptember 29.) hajtották ki a jószágot, ahol kint voltak egészen tél elejéig, Szent Miklós napjáig (december 6.).

A ligetes legelőerdők mellett a magányos, egyedülálló öreg fákkal tarkított hagyásfás legelők is jellemzőek voltak vidékünkre. Ide a marhákat, a birkákat Szent György napján, azaz április 24-én hajtották ki, és azok egészen az őszi fagyok beálltáig, azaz Szent Mihály napjáig (szeptember 29.) a legelőn maradtak.

Az alattunk elterülő domboldalt a térképek tanúsága szerint már a 18. században is legeltették.

A legelőkön szabadon álló, magányos hagyásfák képe jellegzetes: terebélyes, nagy gömb alakú koronával rendelkeztek. Ennek élő példája ez a méretes tölgyfa is előttünk. Elsősorban tölgyek, esetleg vadgyümölcsök képezték a legelőkön álló faegyedek legnagyobb részét.

Az állattartás csökkenésével és a szálfa utáni kereslet megnövekedésével egyre több korlátozó intézkedést vezettek be hazánkban is. 1945 után az erdők állami tulajdonba kerültek, majd 1961 után megtiltottak mindenféle legeltetést az erdőkben. Az erdőgazdálkodás igyekezett az állatok által lepusztított területeket újrafásítani. A felhagyott legelőerdőket tuskósarjakról újították fel, mert ez volt a legkevésbé költséges módja a felújításnak. Hátránya volt, hogy a lerágott sarjakból nem tudott egészséges, egyenes törzsű állomány fejlődni, pedig erre volt a legnagyobb igény. Ezekből a sarjerdőkből többnyire csak tüzifás erdők lettek. Napjainkban Magyarországon 5500ha körüli kiterjedésben maradtak meg fás legelők és a legelőerdők.

Ma már tölgy esetében nem alkalmazunk sarjaztatást, az erdőket természetes módon, az ősszel lehulló makkból hagyjuk megújulni. Amíg legelték az erdőt a haszonállatok, addig ezen kártételük miatt sajnos az erdő önmagától nem tudott felújulni, hiszen a vadak mellett a háztáji állatok is felették a makkot, lerágták a csemeték zsenge rügyeit, ezzel jelentősen leromlottak az új erdők esélyei…